Cím: Első év
Páros: Newt+Zart
rész: 1/2
Ez is csak egy
szokásos nap. Úgy tűnik itt mindig ugyanolyan az idő. Már egy hónapja mindig
ugyan az. este kellemes hűvös, napközben meg meleg. Még mind a ketten alszanak.
Hirtelen egy borzalmas hang csapta meg a fülünket. Eddig még nem hallottam
ilyet. Kirohantam a tisztás közepére, hogy körbenézzek, és megtaláljam a zaj
forrását. A kapuk még zárva, és sehol senki. Mire észbe kaptam, Minho már a
tisztás közepén állt, egy láda előtt.
- Gyere már ide
te bökött, segíts kinyitni ezeket a rácsokat! – Kiáltott rám Minho.
Megfordultam, hogy megnézzem, hol jár Alby, mert ő erősebb
nálam. De még csak most kelt föl, úgyhogy odafutottam Minho-hoz segíteni.
- Segítség!
Hahó, hall engem valaki? – hallatszott a dobozból.
Kinyitottuk, és
leugrottam a kiáltások közé.
- Szia, újonc!
Newt vagyok. Üdv a tisztáson. – Nyújtottam a kezemet felé, de ő elkezdett
hátrálni.
- Hey, hey! Nyugi, haver, nem bántunk. Hogy hívnak? – Jött le mellénk Minho. – Gyere,
bökött, segítünk kimászni.
- A nevem… a
nevem… a nevem Zart! De miért nem emlékszem másra? Mi történt? Hol vagyok!
Kihúztuk Zartot
a dobozból, s addigra Alby is odaért. Szegény srác, kb. annyi idős lehet, mint
mi. És szegényke, egyedül érkezett. De vajon kik küldenek fel, egy ilyen béna
helyre, ilyen szegény srácokat.
- Szia, én Alby
vagyok. – nyújtotta a kezét sötét bőrű barátom.
– És mi sem tudunk neked mindenre válaszolni. Hol vagyunk? A tisztáson, legalábbis
mi így hívjuk. Miért nem emlékszünk, és mi történt azt mi sem tudjuk…
Nagy zajjal
elkezdtek a falak kinyílni. Ránéztem Minho-ra, és ő bólintott, hogy igen, ideje
nekünk indulni. Semmi kedvem nem volt kimenni azok a falak közé. Ráadásul ott
vannak azok a csúszós, szúrós lények. Nem is olyan rég, elneveztük őket
Siratóknak. Mire felnéztem, Minho épp Zart ruháját fogta, visszahúzva őt az
útvesztő kapujából. Odarohantam, hogy lenyugtassam Minhot.
- Hé, Minho, állj le. Ő még új nem tudja azt, amit mi. Ne bánts szegényt,
jó? Tedd le, mert mi meg túl későn fogunk elindulni. – Minho még mindig dühös
arccal bámulta Zart-ot. – Minho, ÁLLJ LE! Induljunk. – Minho letette és
elindult szótlanul. Biztos szokatlan neki, hogy egy újonc van itt, aki még
semmiről nem tud. – Nyugi, Zart, nem lesz több ilyen. Elintézem. Menj, keresd
meg Albyt, ő majd mindenbe beavat. Jó?
Megveregettem Zart vállát, és átszaladtam egy másik kapuhoz, hogy elinduljak. Még
mielőtt beléptem az útvesztőbe, és visszanéztem Zart-ra. Szegény srác, úgy
sajnálom. Azt sem tudja, merre induljon el. Nem hiszem, hogy vállalkozni fog
arra, hogy fusson az útvesztőben. Nem a legbátrabb. De, nem lehet mindenki
olyan, mint Alby. Ő volt a legbátrabb köztünk, mikor mi ide felkerültünk. Én
napokig sírtam, és el nem mozdultam a doboz mellől. Sőt volt, amikor
visszamásztam, hogy hátha levisz, és elmehetek innen. De még itt vagyok, és
lehet, hogy találkozok egy Siratóval, amihez semmi kedvem. Nagyon remélem, hogy
Alby nem lesz olyan ellenszenves Zart-tal mint Minho. Nem tudom, hogy mi ütött
Minho-ba. Nem szokott így viselkedni, nem vall rá. Miközben az útvesztőt
jártam, és jegyeztem meg a falak állását, ezen a dolgon gondolkoztam. De nem
jutottam túl sokra. Pont időben értem vissza, még a szél előtt. Ritkán van,
hogy ennyire elteljen az idő, általában halálra unom magam. Elindultam a
térképszobába, de útközben összetalálkoztam Zart-tal
- Szia Newt!
Alby mindent elmesélt, úgyhogy nem fog rám máskor kiakadni Minho. Míg ti
odavoltatok, Alby elmesélte, hogy ti ketten futárok vagytok. Szeretsz futni?
Megkérdeztem Albyt, hogy van-e amiben tudok segíteni. Egyelőre takarítok,
segítek mindenben Albynak, hogy kiderüljön, miben lehetnék hasznotokra.
Remélem, meg lesztek velem elégedve. – mosolygott rám Zart.
- Biztos találsz
magadnak valami jó elfoglaltságot, amit szeretsz. És hogy szeretek-e futni?
Egyszer majd elmondom, de nem akarom elrontani az életkedved. – Mosolyogtam
vissza Zart-ra, és megöleltem. – Na, én most megyek, mert még a végén
elfelejtem a mai változásokat.
S elindultam, be
a térképszobába, ahol ott találtam Minhot, félkész térképpel a kezében. Csendben
odamentem a ládához, kivettem a tegnapi rajzot, és leültem Minho-hoz.
Berajzoltam a másik felét a térképnek, amit én bejártam.
- Ugye tudod,
hogyha a miatt a bököttfejü miatt elfelejtetted volna a térképet, kinyírtalak
volna, te bökött? – Minho fején valami furát láttam. Mintha nem értené, hogy
miért vagyok kedves Zart-tal. Vagy mintha féltékeny lenne, valakire. De ez nem
jellemző rá.
- Minho, valami
baj van? Ugye tudod, hogy bármit elmondhatsz? – De minho mintha meg sem halotta
volna, felállt és kiment a szobából. Valami tényleg nincs rendben, hiába
titkolja.
Mire kimentem a
szobából én is, már esteledett, és a kapuk záródtak be. A hasam meg olyan
hangosan kezdett el korogni, hogy még a siratók is hallották, hogy éhes vagyok.
Az asztalnál csak Alby ült, de komor arccal.
- Cső, bökött, gyere,
ülj ide, egyél velem. – Szólt hozzám bánatos hanggal.
- Alby, valami
baj van? Mi történt tesó?
- Nem érkezett meg a
mai ellátmány. Pedig eddig mindig ugyanakkor jött minden héten. Ha nem kapunk,
akkor éhen halunk, tudod jól. De Zart-nak egy szót se, még a végén megijed
szegény srác.
- Persze nem
szólok. Még a végén kifut az útvesztőbe, a bökött. Egyébként nem tudod Alby, mi
van most Minho-val? Olyan furán viselkedett ma velem. Átnéz rajtam.
- Igen hallottam
egy s mást Minho-tól. De én nem mondok semmit, mert a végén én leszek az a
bökött, kit Minho fejbe vág. De annyit elárulok, hogy szerintem mellőzd Zart-ot.
Beesteledett. Bevonultunk
most már négyen a házba, aludni. Felállítottunk egy ideiglenes ágyat Zartnak, s
nyugovóra tértünk…
Teltek, múltak a
hónapok. Minden hónapban egy zöldfüllel többen lettünk. Útközben lettek
kertészek, építők, lögybölők, kóroncok, sőt, még néhány futár is lett a
zöldfülűekből. Minho futár elöljáró lett, ő tanított minden zöldfül futárt.
Zard a kertészek elöljárójává vált. Időközben egyre jobban kezdtem megutálni
ezt a helyet. De soha senkinek nem mondtam el. Esténként öngyilkosságra
gondoltam. Nagyon sokszor volt már kísérlet, de eddig mindig megzavartak…
Felkelt a nap, s
a kapuk kinyíltak. De én még az ágyban fekszem. Hazudtam a kóróncoknak, hogy beteg
vagyok. Tegnap este, miután visszatértem az útvesztőből, alaposan megvizsgáltam
a falakat, s találtam egy helyet ahol fel tudnék mászni a falakra. Úgyhogy itt
az idő, ha ma elhalasztom, lehet, hogy máskor már nem fogom merni, megtenni.
Megvártam, míg Jeff és Clint otthagyott engem, s kimásztam az ágyból. Már egy
jó pár hónapja fájnak a lábaim, s már a futást sem bírom olyan jól. Mindenem
fáj, s ráadásul utálom ezt a helyet. Elindultam a falakhoz, ahol a cölöpök
voltak. Annyian próbáltak már kijutni innen. De most én nem kijutni akarok.
Hanem végre boldog lenni, egy jobb helyen. Megkerestem azt a részt a falon,
amit a múltkor kinéztem magamnak. Vajon elbír engem? Ma este kiderül. Leültem a
fal alatti bozótba, s megvártam az estét. Olyan hosszúnak tűnt így az idő. Csak
ültem ott várva, míg meghallom a falak mozgását. De eljött ez az idő is. A
falak bezárultak, s hallom, hogy mindenki az én nevemet kiabálja. Felálltam, s
a fallal szembe fordultam, s megfogtam a két indát. Feltettem a lábaimat a
falra, és nem néztem le csak másztam.
Csodálkozva vettem észre, hogy tényleg felértem a falak tetejére. „Vajon
itt is látnak minket azok a bökött alkotók?” Persze, hogy látnak, ők mindent
látnak. Elkezdtem pásztázni a falat a szememmel egy bökött késlégy után. És
ahogy sejtettem, ott volt egy.
- Na, ezt
kapjátok ki, bökött alkotók! – mondtam egyenesen a késlégy világító szemébe.
Felálltam, s miközben leugrottam, elkiáltottam magam
- Bocsánat, Bököttek!
Reméltem, hogy
lepereg előttem az életem, és végre mindene emlékezni fogok. De csak ezt az 1
évnyi életemet láttam. A sok futás, rajzolás, veszekedés. S utána minden fehérré változott...
TO BE CONTINUED...
